2008 mindenféleképpen emlékezetes marad a román sporttörténelemben. És emlékezetes marad a romániai magyar sport történetében is: Novák Károly Eduárd személyében, megvan az első paraolimpiai érmesünk.

" /> Sportoldal.ro - „És lehet, hogy lesz belőle aranyérem”

„És lehet, hogy lesz belőle aranyérem”


2008 mindenféleképpen emlékezetes marad a román sporttörténelemben. És emlékezetes marad a romániai magyar sport történetében is: Novák Károly Eduárd személyében, megvan az első paraolimpiai érmesünk.

HIRDETÉS


R: Ede a te teljesítményed már rég nem csak a sportteljesítményről szól, hanem a tevékenységednek köszönhetően - úgy tűnik - a mozgássérültek problémáit is feltűzted a zászlódra, vagy tűzték fel mások... Romániában szinte észre sem vesznek benneteket, mozgássérülteket.

N.E:  - Érdekes meglátás, így még senki sem vetette fel számomra a problémát...Végül is ez több mint egy sport, ugyanis teljesen más lehetőségekkel, teljesen más háttérrel vágunk neki a teljesítménysportnak. Sokan azt mondják, hogy mi kétszer vagyunk bajnokok, egyszer legyőzzük önmagunkat és aztán a vetélytársainkat. Én eleinte ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni, mert sohasem álltam úgy a starthoz, hogy én mozgássérült vagyok és emiatt valamilyen hátrányom van a többiekkel szemben. Én úgy vettem, hogy olyan vagyon, mint a többi.  De, tényleg úgy van, hogy először  saját magaddal szemben le kell küzdened azokat a problémákat, amit a sérültség okoz, és megint egy olyan szintre kerüljél, hogy képes legyél felvenni a harcot, és megint kezdjél a nulláról valamit. Én örvendek, hogy sikerült eddig eljutnom és szeretnék példakép lenni a hasonló sorsúak számára - lássanak benne fantáziát, hát meg lehet csinálni!
           
R: Kényes a téma, amihez nyúlnom kell, mert Romániában a mozgássérült személyek szinte tabunak számítanak most is, hiába foglalkozunk egyre többet veletek. Vannak olyanok, akik tolószékbe kerülvén, szinte ki sem tudnak jönni a lakásukból. Badarság amit mondok, de neked „szerencséd" volt, mert nem tolókocsiból kellett újrakezdened az életedet, a sportkarriered. Azonban a tolószékesek is példát tudnak meríteni a te akaraterődből. Kényes dolog-e a mozgássérültekről beszélni a mai világban?

N. E: - Tényleg nagyon kényes dolog, mert itt vagyunk 2008-ban, az európai unióban és azt veszem észre, hogy itthon van sok olyan mozgássérült, akikről el sem tudom képzelni, hogy tudnak megélni... Nekik is folytatniuk kell az életet... A tolószékbe szorult személyek életében elég nagy frusztrációt jelent, hogy mindig szükségük van valakire, pedig ugyanolyan egyéniségek, mint bármelyikünk, de egyedül nem tudnak kibontakozni. Romániában még most is beszélhetünk a kommunista öröklésről, ugyanis mint akkor, most is mintha titkoloznánk, szégyellnénk, hogy vannak ilyen honfitársaink is. Na ezt lenne jó minél hamarabb elfelejteni és egyenrangú emberekként kezelni bennünket és olyan törvényben ne csak kötelezni az akadálymentesítést, hanem be is tartatni az intézményekkel. Milyen jó lenne, hogy ha nem kellene állandóan valakit maga után cipelnie a mozgássérültnek. Akkor már könnyebben menne - mondjuk - az uszodába, és sokkal boldogabb lenne.

R:- Ha megnézzük a statisztikákat, elég sok mozgássérült él Romániában. Ez azonban nem mutatkozott a pekingi paraolimpián.

N.E: - Hát nem. De Kínában viszont azt láttuk, hogy még a Nagy Falnál is odafigyeltek a mozgássérültekre, mindenféle feljáró volt ott, hogy a tolókocsis is élvezni tudja a látványt. Az épületek kb. 80%-ánál láttuk a feljárókat, pedig nem láttunk sok kínai mozgássérültet az utcákon.

R: - Az athéni paraolimpián Romániát mindössze 2 sportoló képviselte, most kétszer annyian voltatok.

N.E: - Nem is tudom, engem, mint paraolimpikon, kellene-e érdekeljen, hogy hányan vagyunk. Azért nem ennyi mozgássérült van az országban, hogy csak négy sportoló lenne. Szerintem a szövetségnél van a gond, nagyon szervezetlenek és azonkívül elégedettek a pozícióikkal. Nem keresnek támogatást, rossz az egész menedzsment, és kiderült, hogy két sportolónk abszolút nem vette komolyan ezt az olimpiát. Heti három edzéssel nem lehet olimpiára készülni... A mi tandemünk (Butu Arnold Csaba és Ruzsa Lehel szerk. megj.) naponta gyakorlatilag 100 km-t ingázott, hogy edzeni tudjon. Valahogy így kellene készülni egy paraolimpiára. Ha arra gondolsz, hogy négy év múlva olimpia, akkor a szőr fel kellene álljon a hátadon és csak arra koncentrálj.

R: - Te most a teljesítménysportoló szempontjából beszélsz, de milyen jó lenne, ha városainkban lenne összesen 100 mozgássérült, akiknek lennének körülményeik hetente háromszor edzeni.

N.E: - Természetesen csak így lehet jövője a paraolimpiai részvételünknek, ugyanis csak egy nagyobb bázisból tudsz kiválasztani sikeres sportolókat. Kínában 80 millió mozgássérült él! Most az olimpián négyszáz- valahányan vettek részt. Sajnos nem tudom mi a megoldás, elsősorban akadálymentesíteni kell.  

R: - Téged zavar-e, hogy nem mindig a sportteljesítményedet veszik figyelembe, hanem elsősorban mozgássérültként elért teljesítményedet?

N.E: - Nem. Ez számomra azt jelenti, hogy többoldalú ember vagyok. Szimpla sportoló nagyon sok van...

R: - Ismerjük meg egy kicsit Novák Edét...

N.E: - 1978-ban születtem Csíkszeredában. Édesapám is sportolt - atletizált - neki volt néhány érme, és én is ki akartam érdemelni néhány érmet. Aztán az volt a versengés tárgya, hogy több érmem legyen mint apumnak. Egyszer hokiedzésre is elkeveredtem, de ott látták, hogy milyen vézna gyerek voltam, ezért gyorskorcsolyára tanácsoltak. Ott azt mondták első kell legyek, én teljesítettem is. Rá két-három évre már jöttek az eredmények. 1986-96 között országos bajnok voltam, több ifjúsági országos csúcsot is futottam, és világbajnokságon 10. lettem olyan körülmények között, hogy én csak két hónapot voltam jégen, míg egy holland tízet. De az én akaratomnak, önfejűségemnek köszönhetően, és annak, hogy egy kutya vagyok, sikerült ezeket az eredményeket elérnem.  Sok barátom nem volt a csapatban, mindig úgy hívtak, hogy az „ambíciós", mert a levezetésnél is én mindig többet szaladtam.

R: - Egyszer csak bekövetkezett ama törés az életedben...

N.E: - Pont egy olaszországi versenyre mentünk 2006-ban, szinte minden évben megnyertem azt, és nagyon havas úton mentünk, megcsúszott az autó és a szalagkorlát - amely már azelőtt sérült volt - becsípte a lábfejemet. Emlékszem, hogy fizikailag nem volt nagy problémám, hogy elvesztettem a lábfejemet, inkább a másodpercek alatt elveszített 15 év korcsolyázást, a munkámat és az elúszott sikereimet kellett feldolgoznom. Akkor lett ez könnyebb, amikor először kezdtek eredményeim lenni kerékpáron. Most már nagyon könnyű, ezt a protézist úgy fogom fel, mintha egy csizmát kellene felhúznom a lábamra, az élet annál szebb, minthogy ilyen apróságokba belebotoljunk. 

       A baleset után nem sokkal már azon törtem a fejem, hogy hol, mivel tudnám újrakezdeni, s alig egy hónap után már rá is jöttem, hogy a kerékpár lesz az. Rá egy fél évre ki is próbáltam, amolyan amatőr módra. De 2001-ben, 25 éves koromban eldöntöttem, hogy profi leszek, úgy edztem, étkeztem, aludtam s rá egy, másfél évre jöttek az első sikerek is.

R: - Kijött belőled megint a kutya?

N.E: - Igen, de a korcsolya a bicikli mellett amolyan pipepurc volt. Eleinte nagyon nehéznek tűnt, de most már csak a teljesítményre koncentrálok.

R: - A baleset után ki volt melletted? Nem lehetett csak úgy egyszerűen leküzdeni 15 év veszteségét.

N.E: - Akkori barátnőm volt mellettem, ráadásul a legnehezebb periódusban. Nagyon sokat köszönhetek neki, hogy lelkileg talpra álltam, de neki is nehéz volt, mert megismert egy embert és a baleset következtében már más ember voltam, így nem folytattuk tovább.

A kerékpárban és a mostani eredményeimet viszont a feleségemnek köszönhetem, aki rengeteget segített. Úgy látszik mindig egy nő volt rám jó hatással.

Emlékszem, hogy az első kerékpárversenyemen, egy cross-countryn, még a lányok is megvertek. Nagyon rosszul esett, mert eszembe jutott, hogy alig egy évvel azelőtt még én álltam mindenki fölött a dobogón... De egy év után ismét felálltam a dobogó tetejére és elsírtam magam, mert tudtam, hogy jó úton haladok. Az első versenyemet nem fogom soha elfeledni.

R: - A baleset után milyen volt a kapcsolatod a gyorskorcsolyázókkal, azokkal, akik lenéztek, mert ambíciós voltál?

N.E: - Nagyon sokan megmaradtak barátnak, de voltak olyanok is, akik akkor is irigyeltek és azután is. Már ilyen az élet...

R: - Csíkszeredában a hosszú tél miatt nem igazán lehetett kerékpársportról beszélni. Te fogtad magad és klubot alapítottál, ennek következtében pedig meghonosodott ez a sportág is.

N.E: - Erre nagyon büszke vagyok. Ráadásul lehet, hogy a sportolóim eredményeire még büszkébb vagyok, mint a sajátjaimra, mert látod, hogy egy lehetőséget biztosítottál számukra, látsz egy célt lebegni magad előtt.

Nem is kell nógatni őket edzésre. Szépen gyarapodik a Tusnád Cycling Team. 2009-re már kontinentális csapat leszünk idegenlégiósokkal is, és szeretnénk nemzetközi szinten is bizonyítani.

R: - Novák Ede kerékpározóból  Novák Ede sportmenedzser lesz?

N.E: - Nem, vannak barátok akiket megbíztunk, hogy az adminisztratív ügyeket intézzék, lesz szerelőnk és lesz edzőnk is.

R: - Tehát akkor nem adod fel a biciklizést, mert még hiányzik a gyűjteményedből egy valami, az olimpiai aranyérem?

N.E: - Hát itt nagyon célba találtál. Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok az idén Pekingben szerzett ezüstéremre, reálisan gondolkozva nagyon jó eredmény. De én úgy gondolom, hogy reális esélyem van arra, hogy négy év múlva ezt aranyra cseréljem, ugyanis idén még úgy készültem a paraolimpiára, mint egy amatőr sportoló. Nem volt szerelőm, nem volt edzőm, Olaszországban pedig egy biomechanikus kiderítette, hogy nem volt jól beállítva az ülésmagasságom. Jövőre már profiként szeretnék készülni, profi edzésmunkával, szakavatott szerelőcsapattal és edzővel. Az edzés mennyisége nem, de a minősége annál inkább fog változni.

R: - Két paraolimpián is voltál már. Most felállhattál a dobogó második fokára. Keseregtél, hogy nem a legfelsőre léptél?

N.E:- A legjobb érzés az volt, mikor kiderült, hogy érmes leszek. Két negyedik hely után nagyon örültem az ezüstnek. Mikor már fent álltam a dobogón, olyan volt, mintha én lettem volna az első, semmi sem érdekelt. Nem is néztem bal felé, csak előre....

R: - Itthon Csíkszeredában bannerekkel fogadtak a siker után. Melyik volt jobb, a dobogón állni, vagy a hazai fogadtatás?

N.E: - A kettőt nem lehet összehasonlítani. Inkább a szeredai és a bukaresti fogadtatás között vonnék párhuzamot. A fővárosban mintha nem is tudtak volna rólunk, a média csendben volt, azt sem tudták, hogy voltunk a paraolimpián, az sem tudták elképzelni, hogy miről szól ez az egész. De tényleg ugyanaz minden mint az olimpián, csak más a lógó és más sportolók vannak. A szeredai fogadás nagyon meglepett és nagyon meghatott.

R: - Mégiscsak Románia első paraolimpiai érmét szerezted. A fővárosi sajtó meg sportvezetők ezt nem reagálták le?

N.E: - A központi sajtó „utánalőtt", utólag ők is akartak írni rólam, de a Sportügynökség elismerése megtisztelő volt, ugyanis a francia elnöki hivatal Párizsban egy találkozót szervezett az Európai Uniós olimpikonoknak, paralimpikonoknak, ahol Romániát Szabó Gabriella és Otilia Badescu mellett én képviselhettem.

R: - Anyagiakkal is elismerte a Sportügynökség az ezüstérmet?

N.E: - Igen, szerencsére javult a díjazás.

R: - Támogatott-e az Ügynökség, vagy a szövetség az olimpia előtt?

N.E: - Sajnos nem. Klubomnak és a városnak köszönhetem a felkészülésemet. Az fájt, hogy egy országnak versenyeztem, és az nem támogatott. Nem a csapatom, nem Csíkszereda zászlóját húzták fel, vagy himnuszát húzták el, hanem Romániáét. A nemtörődömség fájt, téged lenéznek, de te foggal-körömmel küzdesz értük.

R: - Mi változik még a felkészülésedben a londoni paraolimpiai cél érdekében? 

N.E:- Az idei ezüstérmet mindössze egy év kemény munkájával értem el. Londonra pedig már mostantól négy éven keresztül fogok készülni. Semmi más nem érdekel. És lehet, hogy lesz belőle aranyérem...

Az interjú elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió „Sportportrék" című műsorában is.

 



Címkék:     
Hozzászólások


Név:
Email:
Hozzászólok:
captcha
Biztonsági kód

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!


Gyorshírek



Blogok

Partnerek

Transindex

Támogatók

Communitas